Générateur hongrois de faux textes aléatoires

Tisztelt Szindbád ur mondta az öreg fogadós, miután a hatalmas termetü zöld cserépkályha előtt foglalatoskodó ráncos szoknyás tót cselédleányra egy jóságos pillantást vetett a Krakkói kalapnál megtalál mindent, amit szeme, szája akar.

érezte, hogy itt volt boldog, itt, ebben a csöndes, félig középkorias városkában, ahol van egy utca, amelynek elején és végén bolthajtásba hajlanak a házak.A bolthajtás felett ablakok vannak és egy ilyen ablak mögött lakott valamikor ő Egy cserép virágot helyezett Anna kisasszony az ablakra, valamint ott hevertek az iskolakönyvek is.

fehér szoknyácskák, térdecskék, combocskák sejtelmesen villogtak a létra magasságában Szindbád csak akkor, egyetlenegyszer nézett erősen a magasba, midőn Annára, a telikeblü, nevetgélő Annára került a létramászás sora.Akkor elpirulva a magasba nézett és a gömbölyü térdek, amelyeket látott, erős hullámzásba hozták a vérét.

utazott Szindbád, a hajós, egy télen a kárpáti fensikon, mindig felfelé, észak felé, mintha egyenesen a Kárpát kellős közepébe akarna felvágtatni csengős lovaival.A meredek hegyek mind fehérebbek lettek, mint az öregember szakálla és haja, amint megközelítjük.

igazgató nem lehetett több harmincötévesnél, Ferenc, a hallgatag, a pohárba mélyedő Ferenc talán még annyi sem volt, a körorvos, a mult rejtélyes kalandjait ismerő Fritz, Szindbáddal volt egykoru, Szindbád tehát sörözés közben felvetette a kérdést És a nőkkel hogy vagyunk itt, uraim Én házas ember vagyok, négy gyermekem van felelt Fritz.

Igen, ő volt az, Anna a régi szép, kacér és nevetgélő Anna vagy legalább is a leánya.Fritz, midőn izzadó üstökét törölgetve, későbben megállott Szindbád mellett, mindenben megerősítette a hajós föltevését.Igen, az a bizonyos régi Anna, a városkapitány leánya, férjhez ment, amott ül a sarokban, abban a fekete viklerben és a leányát, a táncosnőt, ugyancsak Annának hivják.

Szindbád nem felelt.Az ablakból egy tulsó soron levő házat nézett, amelyet ezelőtt nagyon jól ismert, amelyet a legszebbnek és a legnagyobbnak tartott a városkában és most úgy látta, hogy kis, szinte gyermek-játékszer nagyságu az a ház, pedig tulajdonképpen semmi sem változott rajta.

emlékezett Szindbád, hogy az ő ifjukorában a polgármesternek, a postamesternek, a kapitánynak és mindazoknak az uraknak, akik valamit számítottak a kis határszéli városkában, egytől-egyig ó-spanyol bajuszuk, Lubomirski-arcuk volt.

Ezért nem lehet Ferencet többé megmenteni az italtól, sem az öreget Nincs kaszinónk, nincs szinházunk, nincs semmi, semmi szórakozásunk Esténként vagy odahaza ülünk, vagy a tánciskolába megyünk, a szigetre A tánciskolába kiáltott fel Fritz, a vöröshaju doktor és furcsán mosolygott.

kacagást ő már halotta valahol, valaha Igen, így kacagott Anna, a szép, telikeblü és kövérkés Anna, ott abban a szűk, csöndes utcácskában, amikor estenden a fiatal tanárokkal sétálgatott.A félhomályos utcácskában ugyancsak így csendült fel az a régen hallott női viháncolás és Szindbád képzeletében megjelent két gömbölyü és fehér női térd, amelyet hajdanában a fehér függöny mögül látott.

szinész akartam lenni felszentelt szerzetes létemre.Már fel is léptem Rimaszombaton, már énekeltem is fehér nadrában, lakkcsizmában és koszperddel a derekamon a szinpadon.Nincsen olyan operette, amelyet ne ismernék, a hangomat pedig, azt hiszem, igy is, beszéd közben megítélheti, uram.

Persze, persze, Szindbád most már emlékezett, hogy huszonöt esztendő előtt gyakran találkozott a szélesbajuszu és buzogányt tartó férfiuval képeken és kőbevésetten, amint a városkára háromszáz esztendő elmultával is vigyáz a templomban, a városházán és a postaépületben, ahol még megvan a lovak istállója, amelyeket a szán elé fogtak, hogy tovább röpítsék a gránic felé az utazót.

Esténként kipirulva, heveskedve és pörlekedve jött haza az ablak alatti sétából.Gyorsan levetkőzött és nem törődött vele, hogy a szomszédszobából Szindbád lesi őt vetkezés közben Ah, a fehér, kerek térdekre ime most is emlékezik.

Szindbádnak a félhomályhoz kezdett hozzászokni a szeme és így észrevette a táncosokat és táncosleányokat, akik félszegen és ügyetlenül lejtettek a szétvetett lábu tűzoltólétre körül, mint egy bizonyos központ körül.A kis diákok most is olyan rosszul szabott nadrágokat hordanak, mint az ő idejében és a cipők, a nagy havas cipők, szerfölött előnyomulnak tánc közben.

Vonatra ült, éjjel-nappal utazott vasuti kocsiban, végül szánon, melyet három ló vont, mert hiszen nem messzire volt ide az orosz határ.A csengők csörögtek a lovak szerszámján, amint az öles hóval borított országuton, a széles fensikon Szindbáddal nyargaltak.

Fölmentek a létra tetejére, hogy a a másik oldalon ismét leszálljanak. Nézze dörmögte az algimnáziumi igazgató egyiken sincs ám nadrág A leánykák ügyetlenül, sikongatva, nevetve másztak föl és le a létrán.Ferenc gyakran nyitva felejtette a száját, amint a magasba meredt, az igazgató pedig állandóan döfködte a könyökével Szindbád oldalát.

akkor volt itt táncmester, amikor te hátulgombolós nadrágban jártál és mindennap jól elvertünk a sétatéren.Emlékszel, hányszor földhöz vágtalak Egyszer a toronyból, a lépcsőn is legurítottunk.Szindbád ezekre a dolgokra ugyan nem emlékelékezett, de a tánciskola érdekelte.

leánykák után néhány feketeruhás asszonyság is nekiindult a létrának, de az igazgató akkor már karonfogta Szindbádot. Ők is produkálni akarják magukat az idegen úr előtt mondta. Főzze le őket.Hagyjuk itt őket Szindbád térdig érő hóban ballagott a direktorral a szigetről a város felé.

Szindbád még azzal vissza is térhet.Szindbád megkerülte a templomot és végigment egy kis térségen.Igen, ott van a patika a sarkon és balról a cukrász.A kis város éjfélutáni álmában csöndesen szuszogott körülötte.Már elérte azt a kis közöcskét is, ahol egymásra boruló fák között visz az ut a folyócska felé A kalapját levette a fejéről és egyszerre úgy érezte, hogy a szive megint úgy dobogott, mint husz esztendővel ezelőtt dobogott.

Itt-ott a hegyhátak nyergében olyan ragyogó fehérségünek látszik a Kárpát hava, mintha nem is hó volna az, hanem valami természeti csoda.Az olvasztott acélnak van ilyen szine néha éjszaka, mély, sötét hegyek között a vashámorban.A hegyek kéksége pedig megközelíti a tenger kékségét, amidőn Trieszt felé jövet, késő őszi délután megpillantjuk a vasuti kocsi ablakából az Adriai-öblöt.

Szindbád amely álnév még abból az időből eredt, midőn az algimnázium növendékei az ezeregyéjszaka tündérmeséit olvasgatták és maguknak hősöket választottak a rege alakjaiból megnövekedett, széles vállu, deresedő férfiu lett, midőn egyszer eszébe jutott, hogy elmegy megkeresni ifjukora emlékeit.

papok közül csak az igazgató beszélt.Sovány, csinos emberke volt, élénk, villogó, életvidám szemmel és bizonyos előljárós fensőbbséggel. Mi ebben a kolostorban büntetésből vagyunk, uram.A rend ide, a határszélre azokat a rendtagokat helyezi, akiket valami okból meg akar büntetni.

Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel kis diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos a városka tánciskolájában.A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghuzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után, a névaláirásán kívül a torony falán ellenben a tánciskolában, táncos lányok és fiuk között, Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott, amint a következőkből majd minden kiderül.

Szindbádnak szerencséje volt a fogadóssal, akinél megszállott a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban.A fogadós régi ember volt a régi fogadóban bizonyára olyan emberekre is emlékezik, akikre már én sem emlékezem, gondolta magában Szindbád, amint a keskeny csigalépcsőn felfelé botorkált a szobájába, amelyet számára kijelölt a gazda.

Kezével hevesen tapsolni kezdett és a fejével integetett a kis táncmesternek Kezdjük már.Az idő későre jár kiáltotta.A kis hegedü elhallgatott és bizonyos izgalom futott végig a termen.Az algimnázium igazgatója most gyorsan karonfogta Szindbádot, mielőtt Fritz megelőzhetné és a fülébe sugta Jöjjön, Szindbád úr, a legjobb helyre vezetem, ahonnan mindent láthat.

Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely talán magasabb is volt, mint most.És a házikók fehér és fekete bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebujnak.Az ifju Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak.

főerdész úrnak olyan piros volt a bekecse, mint a forrázott rák szine, akkoriban ez volt a legszebb bekecs a Kárpátok alatt És ime, a pohos toronynak dereka, amint a völgyből amott kibontakozik, éppen olyan piros szinü, mint a régi bekecs volt.

Itt-ott a folyó tulsó partján behavazott kis falvak, kicsinynek tetsző templomtornyok maradoztak el, egy léknél a folyó hátán három vörösszoknyás asszony ruhát sulykolt, majd egy magányos kuvasz ment keresztül a folyó jegén.A szeles, jéghideg levegőben Szindbád pokrócok és bundák között arra az időkre gondolt, midőn kis diák korában erre legelőször utazott és a főerdész tüzes lovait maga hajtotta és az útra jól beborozott a késmárki vendégfogadóban.

Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben.Egyszer sirt is, pénz miatt véres könnyet sirt és titokban segített a szegényeken.Imádkozott elhagyott kis templomban és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen.

Szindbád azon vette észre magát, hogy a szive a szokottnál rendetlenebbül dobog és tekintete állandóan azt a kövérkés, nevető leányt keresi Derék leány.Olyan kemény lábikrája van, mint a kő mormogta a vöröshaju Fritz. És az anyja kérdezte Szindbád.

kereszten, balról, egy vén fekete varju ült, mint hajdanában.Szindbád, aki az unalom és idegesség elől ragyogó estéjü Budapestről e nagy téli időben elutazott, ilyenformán érkezett meg egy napon a határszéli városkába, ahol vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók huzódnak meg szorosan egymás mellett, mintha fáznának a hidegben.

mulva meg is halt.Szindbád akkor már nem a városkapitánynál volt kosztosdiák, hanem a jegyzőnél és természetesen eljött látogatni a halottat.A halott Mária fehér ruhában és fehér cipőben feküdt a koporsóban és ekkor éppen senki sem volt a halott mellett odafent a lakatlan emeleten, ahol tavaly zsákokban tartották a lovaknak való abrakot.

szinültig megrakott ágy állott a csúcsíves toronyszobában és az ágyakból olyan dohos szag ömlött ki, mintha Rákóczi Ferenc lett volna az utolsó vendég, aki bujdosásában a Krakkói kalapnál megszállott.A két ablak között egy medvebőr bundás, aranyláncos, széles, ó-spanyolos bajuszu férfiu arcképe, aki structollas kalapja alól figyelmes tekintettel fogadta a belépőket.

vöröshaju doktor szórakozottan felelt Az a vén skatulya csak azért van itt, hogy a mulatságunkat rontsa Habár, a multkor ő maga is felmászott a létrára.Tudod, az öregasszonyok versenyében Az igazgató, aki némileg féltékeny szemmel nézte Fritz és Szindbád beszélgetését, csakhamar életjelt adott magáról.

Szindbád ugyanis elérkezett életének ahoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen.Vitorlázott a messzi tengereken és érintett ismeretlen szigetországokat Volt gazdag és volt szegény.

Olyan viharosan keringett körül a teremben, hogy mindig attól kellett félni, hogy táncosnőjével együtt felborul.Amig egyszer végre csakugyan megcsuszott mint későbben mondta szándékosan és estében a táncosnő térdébe, bokájába kapaszkodott.

Midőn ismét felpillantott, a vörösdereku tornyot már annyira utolérték, mert eleinte úgy látszott, hogy az távolodik előlük az országút kanyarulatai miatt hogy Szindbád megláthatta a torony havas sisakján sétálgató fekete varjakat és csókákat.

Tehát ezért vagyok itt, az isten háta mögött, ahol soha az életbe többé szinházat nem láthatok Ferenc barátom az itallal van megakadva, harmadik társunkról, az öregről ne is beszéljünk mondta a direktor és különös mozdulatot tett a kezével a homloka körül.

Fritz vidám bizalmaskodással csapott a Szindbád vállára Te, gyere el estére a tánciskolába.Az életedben még úgy soha sem mulattál, pedig eleget mulattunk együtt valamikor.Emlékszel, amikor krumplit loptunk a földeken Az igazgató csöndesen köhintett Azt hiszem, hogy Szindbád úr már jobban is szórakozott életében, mint a mi tánciskolánkban lehet szórakozni.

Piros a torony hasa, mint jezsuita generálisnak a köntöse, akinek képét ugyan hol is látta valaha, valamikor Ah, megvan.A kis városkában, az algimnáziumhoz tartozó régi kolostorban, a hosszu, félhomályos folyosón, ahol annyi tömérdek régi papnak az arcképe derékig, olajban függ egymás mellett.

Nyár volt akkor és harmatos volt az éjszaka.A kis vasuti állomás pislogó lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe burkolózva, hosszu álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a homokos uton.Midőn az ut fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasuti sinek mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kiváncsi, hogy mit is akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett fel a homályba borult akácfák mögött.

akkor, jogász-ifju korában, még soha sem látott barna árnyékot leányajak felett és a négyesben, mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával.

Egyik-másik öreg pisztráng tán emlékezett is Szindbádra abból az időből, midőn még nem volt deres a haja és széles a válla, ha ugyan vannak olyan öreg halak a Poprádban.A fensik szélén, mint valami álombeli ország falai, emelkednek szinte merőlegesen a Kárpát sötétkék és vakító fehérségü hegyei.

Szindbád lehunyta a szemét, amint a pirosdereku torony felé erősen közeledik, hogy emlékei között, amelyek a völgyben elterülő városka látására seregestül rohanták meg, valamelyes rendet csináljon.De könnyebb lett volna akkor a malomgát zuhogójánál lerohanó Poprád acélos vizéből kiválogatni a vízcseppeket származásuk helye szerint, mint Szindbádnak osztályozni, rendezni az emlékeket, amelyek huszonöt esztendő után egyszerre meglátogatták.

algimnáziumi igazgató, kemény fekete kalapját kezében vízszintes vonalba felemelve, olyanformán lépkedett Szindbád mellett, mintha a tánciskola nevezetességeit készülne magyarázni.A kishegedű, amely eddig egyhangú zenével cincogott, bizonyos időre elhallgatott, amíg egy kistermetű és kövérkés, hármastokáju és szürke katonatiszt-nadrágos férfiucska tiszteletteljesen meghajolt az igazgató és Szindbád előtt.

torony, mint egy nagy, barna, idegen katona nézett szembe Szindbáddal a nyári éjszakán az akácok felett és a földszintes házak meglapulva menekülnek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.